Mindenszentek napja van, a temetők zsúfoltságig megteltek emberekkel. Miközben sírról sírra járok, két dolog fogalmazódik meg bennem újra. Ilyenkor az emberek hány százaléka jár ki a temetőbe kötelességből, mintsem tiszta emlékezésből? A másik, amit az egyik munkatársammal már nem egyszer boncolgattunk: mi van azzal az elhunyttal, akit amúgy utáltak addig, amíg élt? Van az a mondás, hogy: " Halottról jót, vagy semmit!"...miért is csak jót? Miért nem lehet elmondani, kimondani, hogy X igenis szar alak volt, mert verte a feleségét, és majdnem megölte...? Miért kell álszentnek lennünk? Vagy: ha kötelességből megyünk ki, miért is tesszük meg? Ja, mert meg kell felelni a társadalomnak, értem én! DE: az összes ilyen ünneppel, megemlékezéssel úgy vagyok, hogy legyen természetes, ne csak egy napra korlátozzuk le. Például: ott van a Valentin-nap. Utálom, mert megint másolunk valakiket, és birkák vagyunk. Nagyon sokszor tapasztaltam azt, hogy a pasi csak azért vesz valamit a hölgynek, hogy ezzel a kedvességgel, utána könnyebben megdughassa. A kérdés az az, hogy miért kell emlékeztetni olyan sok embert, hogy pl. Valentin -nap van? Nem az lenne a természetes, hogy szerelmes vagyok Y-ba, és Y beszövi az életem, minden percben kattog rajta az agyam, és igyekszem rá odafigyelni, törődni vele mindennap? Ez lenne a természetes, nem ? Oké: jelenleg senkibe nem vagyok love, de azt gondolom: a törődés és odafigyelés, legyen mindennapos! 
Mint ahogy a (meg)emlékezés is. És akkor vissza is kanyarodtam a mai naphoz! Emlékezzünk: mert az emlékek megszépítik az életet. Amíg az a valaki van, addig tudjuk értékelni: olyan természetessé válik, hogy életünk része, hogy csak akkor omlunk össze hiányának súlya alatt, ha már nem lesz! Szóval: ne álljatok be a sorba, és ne rontsátok el a jó kapcsolataitokat. Nem éri meg. Bár tény, néha az élet úgy hozza, hogy csalódunk valakiben, vagy megutáljuk, de mindig álljunk meg egy percre ilyenkor! Gondoljunk vissza a vele töltött legszebb időszakokra, aztán menjünk tovább. Ha pedig valóban fontosak voltunk a másik számára, mindig, mindent újra lehet kezdeni. Amíg az illető el nem hunyt. Akkor már csak egy dolog marad számunkra: az emlékezés.
Az emlékezés, ne legyen rendkívüli. Legyen természetes.
Itt az egyik kedvenc versem, amely illik erre az alkalomra.
Kosztolányi Dezső
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma-két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére és futott, telefonált
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..."
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.
