Egy csapat. 17 nap. 2200 km.-re az otthonuktól!
-Úristen, mit keresek én itt? - Gondolom magamban, miközben lenézek a kéklő Égei-tengerbe. Két perc és az egyik társammal öt méter mélyre fogunk lemerülni. A búvárruha már rajtam van. Fázok benne. Amúgy is fagyos típus vagyok.Az oxigénpalack a hátamon. Kezd eluralkodni rajtam valami félelem, pedig, nem vagyok az a beszari fajta. Ha kutya nincs a közelben, persze. Kiskorom óta félek tőlük, iszonyatosan bestresszelek, ha csak a közelemben is meglátok egyet...Az agyamat egymillió kérdés önti el. Hirtelen semmire se tudom a választ. El fogom bírni egyáltalán a palackot? Elegendő lesz az oxigén, amíg lent vagyunk? Nem akarok itt elpusztulni: hirtelen hiányozni kezd minden szerettem, a készülő regényem, a megszokott komfortzónám. Jó lenne dolgozni: van némi lemaradásom...basszus, inkább azt akarom csinálni! Ja, amúgy meg, ha már munka: el se búcsúztam a munkatársaimtól....milyen gáz lenne, ha itt patkolnék el! Olyan fiatal vagyok még...bár néha lélekben már hetvennek érzem magam...A következő pillanatban rájövök, hogy a búvár trénerünk biztosított mindenkit: biztonságban van, még senki sem veszett oda. Mutatott néhány " túlélési" technikát, plusz egy profi búvár is mellettünk lesz. Na jó? De ez garancia arra, hogy nem történik semmi? Mostanában rendesen vonzom a technikai problémákat: egy héten belül meghalt a céges laptopom, és a saját telóm...mi van, ha rossz ómenem, most feni rám a fogát? Még szerencse, hogy tudok úszni...hát...legalábbis nem fulladok meg...bár sose úsztam még öt méter mélyen, és nem is igazán rajongok az úszásért. Az a helyzet, hogy a hideg víztől hamarabb begörcsölnek az izmaim, mint másnak! Hopsz: említettem már, hogy mozgássérült vagyok? Mert az vagyok! Ugorjuk át azt a részt, hogy jaj szegény, milyen szar nekem, mert gyűlölöm, ha sajnálnak, és köszönöm nem változtatnék az állapotomon! Futok, bringázok, stb... de emiatt az állapot miatt van az, hogy a hideg vízzel nem vagyunk puszipajtások! Több extrém dolgot is bevállaltam már életem során. Szeretem a kihívásokat, és kellenek is. A kíváncsiság/kalandvágy mindig legyőzi bennem azt a félszt, ami néha jó lenne, ha visszafogna. De most? Biztos, hogy ezt nekem találták ki? De AKKOR IS KI AKAROM PRÓBÁLNIIII!!! - Üvölt fel bennem egy hang!- Sose voltam az a fajta, aki visszalép egy kihívás előtt: lesz, ami lesz.
- Uh, baszd...eg! - Kiáltok fel reszketve, amikor valaki hirtelen nyakon önt bennünket egy vödör hideg vízzel. Amúgy nagyon kedvesek velünk. Egy hajón vagyunk. Viszonylag közel a parthoz. Kicsit elszégyellem magam, hogy így kifakadtam, de aztán az úr int, hogy "relax, relax". Kapcsolok, hogy törökként, nem is értette a káromkodásomat. Ránézek a társamra: viccesen néz ki, ilyen búvár hacukában. Gyanítom, hogy én én is. Látom rajta, hogy ő is magába szállt: tutira izgul. Ez ilyenkor természetes, azt mondták. Profi kísérőnk egyszer csak felbukkan előttünk a vízben. Átvesszük még a légzési technikákat. Lassan, mélyeket lélegzek, nem kapkodok. Jelekkel fogunk kommunikálni. Ez rendben is van. Közelebb úszik a társamhoz, kinyújtja felé a karját. Tamást háromra be is segítette a vízbe. Aztán én jövök...Jézusom, Bálint koncentrálj! - Figyelmeztettem magam, miközben tényleg megpróbálok maximálisan a feladatra összpontosítani.
3...2...1...UGRÁS!
Meglepő módon a víz nem hideg. Jóval hűvösebbre számítottam! Egy drótkötél mentén haladva, kapaszkodva távolodunk a hajótól. Gyakorlom a légzést. Olyan fura ez a búvárszemüveg...mázli, hogy csak sima szemüveget kell viselnem...
Lemerülünk. Profi búvár kísérünk mindkettőnket vezet minket. Megnyugtat, hogy ott van, hogy közel van. És most aki arra gondol, hogy ez buzisan hangzik, annak két dolgot üzennék: nem vagyok az, próbálja ki a búvárkodást. Nekem ez az első merülésem volt, és valóban hálás voltam, hogy ott van, közel. Bár egyértelmű, hogy újoncokat nem engednek ki a nyílt vízbe, hogy eredj, öcsém!
Úgy 20 percig voltunk lent. Az első néhány percben még azt se tudtam felfogni, hogy hol vagyok, mi történt velem. Akármerre néztem, vízfal vett körül. A tenger gyönyörű tiszta volt. Még nem tudtam azonnal a mélységet fürkészni, de amikor ellazultam, és hagytam hadd vezessenek...leírhatatlan érzés! Egyre lejjebb és lejjebb haladtunk: kicsit magamtól, kicsit irányítva...csodálatos érzés járt át! Már akkor borítékoltam magamban, hogy ez életem egyik legnagyobb élménye!!! Ahogy haladunk a mélység fele, észreveszek egy fehér műanyag zacskót! Ne már: ezúton kérek mindenkit, teljes tudatában annak, hogy kevés vagyok ehhez...de a rohadt szemetet, ne a tengerbe dobjátok!! Felhúzom magam egy kicsit: törne le annak a keze, aki ezt a gyönyörű tengert, kukának nézi!!
Látok egy kidőlt oszlopot is. Görög stílusú. Vajon, kincs van a tenger mélyén? És vajon hány méteres az Égei- tenger? Hol a tenger feneke? Közben nagyon figyelek a légzésemre: nagyot, lassan ki, oxigént nyom! Nagyot, lassan ki, oxigént nyom! Kísérőnk elkezd nekem mutogatni valamit. Minden rendben, jelelem neki, mire ő lefele húz minket, majd előre mutat a szemével. Színes halraj úszik el előttünk. Vááá, de szép!!! Majd érzem, hogy valamit akar...meg kell kapaszkodnom valamibe...közben a halakat nézem...kapaszkodj...ott van két nagy kő..lefele néz...ott egy digitális fényképezőgép is....Valaki itt hagyta? Fotózás lesz? Halraj. Fotózás. Nem jól kapaszkodom....halraj...fotózás..nem jól...érzem, hogy vezetőnk tól rajtam egyet...valamit nem jól csinálok. Rám néz. Jelel nekem. Mutogat, hogy maradjak nyugodt. Kapaszkodjak meg a kövekbe, nézzek rá....halraj...kapaszkodj...fotózás...kiesik a légzési ritmusom...Mint az őrült elkezdem venni a levegőt...ki-be-ki be...úristen...folyik a szemüvegem alá a víz! Érzem, hogy a szívverésem felgyorsul. FEL AKAROK MENNI!!! Elcsesztem! Elcsesztem! Érzem, ahogy a víz, befele jön az orromon...befogom az orrom...basszus mondta, hogy az orrunkat fogjuk be, ha bedugul.
Buborékokat látok magam előtt. Sokat. Eddig kevesebb volt belőlük. Elrontottam a légzést. Miközben átjár a pánik, próbálok a kísérőnkre figyelni. Kapaszkodok. Ránézek a társamra. Ő is. Bár én inkább görcsösen markolom a követ, hogy....miiért is? Mindegy. Kísérőnk velünk szembe fordul. Csinál rólunk néhány képet külön, külön. Szerencsére sikerül újra lenyugodnom! Figyelem a környezetet, figyelem az eseményeket. A halak békésen úsznak. Fotósunk kiszór egy zacskóból, valami eledelt a tengerbe, amire hatalmas haltömeg gyűlik össze. Csodálatosan szép! Már a halakra értem! :)
Az idő odalent megszűnik létezni. Húsz percet voltunk lent, ami nekem volt, hogy egy örökkévalóságnak-, volt, hogy egy percnek tűnt. Egy csapásra nem esik jól felfele menni! Nem maradhatnánk még? Szívem szerint itt maradnék, még egy órányit is. Apropó: ezen a részen nincs cápa, ha valakinek esetleg kérdezné!
Amikor a lábam újra megérinti a hajó fedélzetét, kocsonyaként remegek. Köszönetet mondok a kísérőnknek. Vajon, nagyon problémás voltam odalent ? - Fogalmazódik meg bennem a kérdés. Azóta több olyan emberrel beszélgettem, aki szintén búvárkodott már: megnyugtattak, hogy az a pánik, ami lent történt, vagy akár merülés előtt pár perccel, az teljesen normális. Gyakorlott búvároknál is megesik! Ez add némi biztatást. Biztatást arra vonatkozóan, hogy nem ez volt életem utolsó merülése. Fogok még merülni...ha más nem, álomba merülök, vagy belemerülök a munkámba, tán lehet, hogy a regényem folytatásában is lesz egy víz alatt játszódó rész...Komolyra fordítva a szót: amint lesz lehetőségem még búvárkodni az életben, élni fogok vele! Lehet, hogy nem a legegyszerűbb menet volt, viszont nagyon megérte!
Alig érünk ki a vízből, kicsit vacogva felmegyek a hajó második szintjére, és ledőlök pihenni. Babzsákfotelek vannak. Rajtunk kívül még kb. nyolc idegen érkezett ma búvárkodni, ebből vagy négy embert látok. Megakad a tekintetem a mellettem két karnyújtásnyira heverő, húsz év körüli csajon! Őt már korábban láttam. Tamással ugyanis a hotelünkből taxival érkeztünk ide ( ingyenesen), és a taxis menet közben felvett még rajtunk kívül négy embert, más-más szállodából. Ő volt az egyik. Lövök pár képet a tengerről, miközben elkezdek vele beszélgetni, angolul. Egyrészt látszik rajta, hogy fáradt ( félig alszik), másrészt csak dobálta a szavakat, szóval veszem a lapot! Bulgáriából érkezett...és amúgy meg, én is fáradtan érzem magam. Amikor azon kapom magam, hogy abszolút nem érdekel, hogy mit mondd, visszakucorodok a saját vackomba, és lehunyom a szemem. Aludni akarok! Mai napig furcsállom egy picit, de az az igazság, hogy a búvárkodás, sokkal jobban lefárasztott, mint azt gondoltam volna.
Dél körül ebédet kapunk. Majd élményekkel telve érkezünk vissza a szállásunkra!
2019. szeptember 12.-ét írt a naptár! Izgalmas nap volt. Az izgalmaknak azonban még nem volt vége! A folytatásban egy görög stílusú faluba látogatunk el, elmegyünk bulizni, sziklát mászunk, és meglátok valakit, aki hasonlít a Megtörve című sorozatból, Zeynepre! És nagyon jó lenne megtalálni őt...!
Ha lemaradtál, itt az előző rész: https://ertema.blog.hu/2019/09/16/_t_orokkon-_t_orokke_3_resz_ismeretlen_vizeken
Lájkold a blogit: https://www.facebook.com/%C3%89RTEM-Blog-175455986723431/
Képek forrása: saját!
(Folytatjuk!)
Kokas Bálint
