Egy csapat. 17 nap. 2200 km.-re az otthonuktól!
Nem tudom hány órája ülünk a buszon, de már elgémberedtem. Pedig jó esetben " csak" 28-29 óra utazás vár ránk, ha a határon szívóznak velünk, akkor több! Arcomat az ablaküvegnek nyomom: szinte hallom, ahogy az agytekervényeim elkezdenek beindulni..
Hát ennyi volt! Este van. Buszunkkal csendesen távolodunk Törökországtól, az éj leple alatt. Nem akarok haza menni!!!! Annyira jó volt Kusadasiban: semmittevés, napfény, tenger, temérdek kaja vacsorán, jó csapat....nem akarok hazamenni! Ugyanakkor meg! Jó. Nem szeretnék érzelgősbe átmenni, de ha belegondolok valahol- valahol nagyon-nagyon mélyen, lelkem egy parányi zugában! :D - hiányzik, Magyarország! Pontosabban írva nem is az ország, az ott lévő emberek: a család, barátok, a kollégák, a megszokott közegem, az ágyam, a bringám! Na, egy pillanat! Mindezek közül, TERMÉSZETESEN a bringám hiányzik a legjobban!!! :D Gyakran jár a fejemben: vajon, hogy lehet most? Vajon, mit érezhet, egyedül a pincében? :D Vajon, én is hiányzom neki? És amúgy! Ha már itt tartunk: én hiányzom valakinek?... Tudom, hogy igen, és ez baromira jól is esik! A poént félre téve: minél inkább közeledtünk a magyar államhatárhoz, annál inkább elkapott a honvágy. Ami addig, nem igazán mardosott. Egy ember volt talán, aki miatt bármikor, visszajöttem volna. A kicsi, kis múzsám. És itt most ne egy kerti törpét képzeljetek el! :D ( Azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy két óra helyett, öt órakor indultunk, mert az értünk érkező buszt, sokat váratták a határon. Tehát kaptunk ajándékba pár órányi Kusadsit még. Igaz, kilenckor ki kellett csekkolni a szobánkból!).
Nagyon kellett ez a feltöltődés, ez a kéthetes kikapcsolódás. Sűrű évem volt, iszonyatosan el is fáradtam! Tudtam, hogy amint hazaérek, minden a nyakamba zuhan: munka, egyéb elfoglaltságok....Egy hónappal ezelőtt tértünk haza! Nem tévedtem: iszonyat sűrű heteken vagyok túl, ami -mint mondják- látszik is rajtam! Ugyanakkor meg, élvezem! Szeretek eredményeket elérni, jönni-menni. Kell, hogy az ember keresse a lehetőségeket, és bevallom őszintén: keresnem sem kell: valamilyen programmal mindig megtalál valaki. Azóta voltam Spar-maratonon, Őszi sétán, csináljuk közben a Fórum Színházat, Vers Est-et szervezek...és még így is sok lehetőségre mondok nemet, mert már nem győzöm! Egyszóval: ott a buszon, elbúcsúztam a pihenéstől, és felvérteztem magam a rám váró, új kihívásokra! Már, ha hazajutok, egyáltalán! Őszintén szólva: a kompra se maradt pénzem! :D Nem elherdáltam, sőt! Eleve nem is sokat váltottam be költőpénznek - a programok, és az azokkal járó pluszok vittek el sokat-és rengetegen mondták, hogy költsük el az eurót, lírát, mert jobban járunk úgy. Nem biztos, hogy visszaváltják a megmaradt kevés pénzt. Szóval: a maradék ötven lírámat, kis ajándékokra költöttem. Kiemelném ezek közül a török édességet...vagy mit..olyan bűn rossz volt, hogy én szégyelltem magam, amikor mást megkínáltam vele! Nem, a török édességek, egy része borzalmas! De vannak nagyon finom süteményeik is, nem szabad általánosítanunk! És persze, nyugi: hazajutottam én is! Nem hagyott ott a FIFOT csapat..sajnos! :)
A csúszás miatt úgy volt, hogy csak hétfőn hajnalban érkezünk haza. Buszunk azonban olyan ügyesen hasított velünk, hogy már vasárnap este tíz órakor, végérvényesen leszálltunk a buszról. Célba értünk! Dermesztő egyébként, hogy a magyar államhatár mekkora egy szeméttelep: nem igaz, hogy az összes határ elbújhat a miénk mögött, pedig hulladék ott is akadt, nem kevés! Ám az, hogy országunk jellegzetessége, ismertetőjele az legyen, hogy szó szerint folyik a szemét az államhatáron, nonszensz! Sokkolt a látvány! Hazaértünk baszd..eg! Komolyan mondom: miért így kell fogadni az ide látogatókat? Miért a rohadt szeméthegy kell legyen az első benyomása valakinek, erről az országról?? Már elnézést, de nagyon kiborított a látvány! Azt mondják, hogy fontos az első benyomás, nem? Akkor miért ez kell legyen az? Az ember maradék honvágya is elszáll, azonnal!
Akkori bosszúságom ellenére, jó volt hazatérni! Az itteni emberek miatt. Bármikor vissza is térnénk, sőt! Lehetne Kusadasiban is tartani egy képzést, vagy egy mentális napot, nem ? Na jó, sejtem a választ! :) Sok mindenről lehetne még itt írni, rengeteg élményben volt részünk. Mint jeleztem, ezt a cikksorozatot eleve ott akartam befejezni, ami nem jött össze! Nem is baj. Legalább így marad a nosztalgiázás! Maradnak az emlékek. A köszönet. Mindenkinek, aki hozzájárult, hogy kijussak, kijussunk. És marad még egy valami: a búcsúzás! Vagy, az inkább nem is! Sose voltam az a fajta ember, aki búcsúzkodni tudna! Mert elbúcsúzni a legrosszabb dolog a világon, ugye? Bárkitől, bármitől. Szóval: én sohasem búcsúzom, Kusadasi! Egyszer minden jónak vége szakad...csak azért, hogy valami még jobb kövesse! Még találkozunk, valamilyen formában! Ha más nem az egyik regényemben...
Az előző részt: itt találod: https://ertema.blog.hu/2019/10/13/_t_orokkon-_t_orokke_6_resz_zeynep_es_szafari_expressz?fbclid=IwAR1-c4Ez6lsA4OhGuN8qynstxI6dsFYdp2U3o-2syABxwwwC8KsuAIhEol8
Vége!
ÉRTEM Blog a Facebookon is: https://www.facebook.com/%C3%89RTEM-Blog-175455986723431/
Képek forrása: Saját forrás
Kokas Bálint
